Negyedik alkalom: 2016.04.07. csütörtök 17:00-19:00, Miskolc Gyermekrehabilitációs osztály:

Ez az alkalom nagyon különlegesre sikeredett, hiszen a gyerekekkel most nem kézműves foglalkozáson vettünk részt, hanem közösen zenéltünk és játszottunk. 

Mikor megérkeztünk a foglalkoztató terembe már a gyerekek ott vártak minket. Nehézkesen indult be a dolog, hiszen itt nekünk kellet volna dalokat tanítani nekik, de tanácstalanok voltunk, hiszen egyrészt nem volt időnk felkészülni, másrészt pedig személy szerint a zeneovis tapasztalatom által, tudtam volna nekik tanítani dalokat koreográfiával együtt, de nem mertem, mert féltem, hogy valamelyik gyerek nem tudja megcsinálni és ezzel megbántom őket.

Szerencsére ott volt Zsóka, aki kezébe vette az irányítást. Elővette a szintetizátort és a csörgő hangszereket. A gyerekek kezdtek el nekünk zenélni. Két kisfiú volt olyan bátor, hogy leültek a szintetizátorhoz és elő adták nekünk a Paraszt kantáta című dalt, persze nem fejből, hanem az általuk leegyszerűsített kottából. A kotta úgy nézett ki, hogy az egész karikák jelentették a negyed (tá) hangot, a fél karikák pedig a nyolcadot (ti), ami fele olyan hosszúságú hangnak felel meg, mint a negyed hang, így jelölik a ritmust és hogy milyen hangról van szó, azt pedig a karikák színe mutatja meg. A szintetizátor billentyűi is meg voltak jelölve színekkel, ezáltal azt a hangot ütötték le, ami a kottában egymás után következik. Nagyon ügyesek voltak.

 

Utána egyik segítő társam, Marcsi, elhozta a hegedűjét és eljátszott rajta egy dalt. A gyerekek nagy érdeklődéssel figyelték, majd aki szerette volna, az ki is próbálhatta. Volt néhány jelentkező, nagyon büszkén fogták és vigyáztak rá, annak ellenére, hogy kétszer akkora volt a hangszer, mint ő maguk. Persze voltak olyan gyerekek, akik nem merték megfogni és kipróbálni.  

Zsóka kitalálta, hogy a gyerekek mutassák meg nekünk, hogyan szoktak esőt csinálni. Az asztalokat jó nagy körbe helyeztük és mindannyian körbe ültük.  A feladat az az volt, hogy Zsóka elkezdte a két tenyerét össze dörzsölni és a mellette lévő is elkezdi és egymás után mindenki, amíg a kör el nem jut Zsókáig. Aztán a két-két ujjunkat össze ütjük, mindenkin végig megy, majd csettintünk és a legvégén tapsolunk, itt már azt jelenti, hogy nagyon esik az eső. Után el kell állítani az esőt, elkezdtük vissza felé a koreográfiát, taps, csettintés, csendesedik az eső, két ujjunkat csapjuk össze és a végén a tenyerünket dörzsöljük és el áll az eső. Nekem nagyon tetszett és a gyerekeknek is ez a játék.

Utána mindenki kapott a kezébe zaj keltő hangszert, voltak csörgők, csörgő dobok, triangulumok, kasztanyetták, furulyák, stb. Miközben énekeltünk a hangszereket megpróbáltuk ritmusra megszólaltatni.

 

Elénekeltük a Nád a házam teteje című dalt és a gyerekek megtanították a hozzá tartozó koreográfiát.

 Az a helyzet, hogy ezen az alkalmon mi többet tanultunk  a gyerekektől, mint ők tőlünk.

 

Utána Amerikából jöttem című játékot kezdtünk el játszani. Én mentem ki elsőnek egy kisfiúval, nagyon rég játszottam és nem nagyon emlékeztem, hogy hogyan is kell, de szerencsére a kisfiú elmagyarázta. Nagy tanakodás után bementünk a többiekhez és eljátszottuk, hogy autó szerelők vagyunk, jó gyorsan kitalálták. Megkérdeztük milyen italt szeretne, közben mi eldöntöttük, hogy ő lesz a kóla én meg a gyömbér, és aki kitalálta az gyömbért kért, úgyhogy én mentem ki megint az új kisfiúval. Megbeszéltük, hogy fodrászok leszünk, eljátszottuk, elég könnyű volt kitalálni és aki kitalálta megint vele kellett volna kimennem, de átadtam a helyemet más gyereknek, ne csak én érvényesüljek, hanem ők, ez az ő szórakoztatásukért van. Miközben ment a játék, közben puha labdákat dobáltunk egymáshoz, hogy ki olyan ügyes és elkapja, vicces helyzetek alakultak ki, a gyerekek és mi is nagyon jókat nevetgéltünk. 

 

Volt egy kislány , akivel az előző alkalomkor ismerkedtem össze, együtt színeztünk. Olyan huncut volt, hogy a hátam mögé osont a tudtom nélkül és úgy megijesztett, hogy azt hittem kiesek a székből, nem számítottam rá. Nagyon vicces helyzet volt, átöleltük egymást és együtt nevettünk az egészen, ez volt a napom fénypontja. :)

Sajnos volt egy nagyon kellemetlen szituáció, amit nagyon rosszul kezeltem a helyzetet. Volt egy kislány, akivel még sosem találkoztam, de valószínű szimpatikus lehettem neki, hiszen folyton jött utánam, fogta a kezem, az ölembe ült, igényelte a társaságomat. Elkezdtünk beszélgetni, egyszer csak megdicsérte a köröm lakkom színét és megkérdezte, hogy ki festem e neki is, és én erre mondtam, hogy kisfiúknak nem szokták, erre ő mondja, hogy ő nem kisfiú, hanem kislány...... én hirtelen teljesen lefagytam, mert én abban a tudatban voltam, hogy ő kisfiú, nem tudtam mit mondani... Teljesen lesokkolt a dolog, hirtelen nem tudtam lereagálni, inkább eltereltem másfelé a témát. Szerintem én ettől a szituációtól jobban kikészültem, mint a kislány. Nekem utána olyan rossz érzésem és lelki furdalásom volt, nem is tudom elmondani, nagyon rosszul érintett a dolog. Megpróbáltam, úgy viselkedni kívülről, mintha mi sem történt volna, de belül majd megevett a fene.

 

Közösen játszottunk még labda játékot, a feladat az az volt, hogy az asztalokon gurítani kell a melletted ülőnek a labdákat és nem szabad, hogy leessen. Persze egyre több labda került az asztalra és nagyon kellett koncentrálni, hogy gyorsan tovább add  a melletted ülőnek, mert utána rögtön érkezett egy újabb labda. A gyerekek nagyon élvezték, akkorákat sikoltoztak közben, teljesen elszabadult a pokol. Azt vettem észre, hogy a gyerekek körében, ha labda játékot játszunk, olyan boldogság tölti el a gyermekek arcát, önfeledten vigyorognak, sikítoznak, teljes extázisba esnek, mintha adrenalin löketet kapnának, ezt láttam, ezeken a gyerekeken és tapasztalom a zeneovis növendékeim körében is. Sajnos nem tudom ennek a pszichológiai hátterét, de utána fogok járni.

Mivel letelt az időnk és a gyerekeknek menniük kellett vacsorázni, segítettünk felkísérni őket a szobájukba. Most voltam először kórháznak ezen bentlakásos részén. Egy hosszú folyosó vezettet a négy ágyas szobákhoz, és volt ott egy nagy ebédlő is. Az egyik gyerkőcöt bekísértem a szobájába és elköszöntünk egymástól. Mikor elmentem a szobák előtt, megpillantottam egy pár hónapos kisbabát, rácsos ágyban feküdt. Nagyon lesokkolt...... Össze szedtük a holminkat a többiekkel és elhagytuk a kórházat. Mikor kiértünk kicsit elsírtam magam, mert a kisbaba látványa nagyon rossz érzéseket okozott, az jutott eszem, ha majd nekem is gyerekem lesz és azzal kell majd szembesülnöm, hogy tartósan beteg lesz egész életében, vajon ezt hogyan kezeli egy szülő? Nem kívánom senkinek, hogy ilyen dolgokat éljen át az ember.

Szerencsére ez a nap inkább vidám volt, mint szomorú és remélem a következő alkalommal is legalább ilyen jól érezzük majd magunkat :)

Megosztás a facebookon